Heti 3-4-szer elmegyek futni és feszegetem az időt, hogy stabilan 5 perc/km alá tudjak kerülni, ami lassan talán alakul is, viszont ma jöttem rá, hogy hiányzik valami.

Nem számítottam rá, hogy a tél esti futások a mennybemenetellel lesznek azonosak, mert sötét és hideg van, alig találkozok valakivel és hacsak nem hétvégén világosban sikerül még elindulni, amikor süt a nap, vagy a dér feldíszít mindent, akkor szépsége sem sok van.

Viszont a hiányérzet nem innen jön, hanem a futás után jelentkező - illetve mostanában nem jelentkező - szerotoninból endorfinból, azaz boldogsághormonból.

Február óta, amióta futni járok, szinte minden futás után jött a lebegés, elégedettségérzet, hogy igen, ezt is megcsináltam, megint jobb lettem, messzebbre futottam, gyorsabban, meg úgy egyáltalán megcsináltam néhány versenyt. 

November eleje óta - mióta újrakezdtem a térdsérülés kiheverése óta - viszont talán csak egy-két alkalommal jelentkezett ez a fajta elégedettségérzet, ami már másnap vinne futni újra.

A távok most jóval rövidebbek, mint amik október elejéig voltak. Lehet, hogy ez az oka?

A mai -6°C-ban nem akartam a gyorsaságot feszegetni, pláne, hogy a sál sem akart megmaradni az arcom előtt, ezért inkább a távot növeltem egy körrel 6,5km-ről 8,7km-re.

Az első körön szépen bemelegedtem, egész stabilan ment végig az 5:15-ös iram. Meglátjuk a növelt táv mennyire fog jól esni és visszahozza-e a lebegést...