Megvolt tegnap a RWR 10.5k.

Mivel itt van az órám és ismerkedek vele, meg a Garmin Connect webes felületével és szolgáltatásaival, ezért kíváncsiságból tettem ma egy próbát a pulzuszónás edzéssel és meglepő felfedezést tettem.

Gyakorlatilag a max. pulzust alapul véve az 50%-tól a 100%-ig tartó tartományt 5 egyenlő részre osztja és a 91-100% pulzusért leszidás jár, mert túltoltam és veszélyes is lehet, ha nem regenerálódok eleget. Amiről viszont nem mondja meg, hogy szerinte mennyi az elég. (azt csak néhány újabb óra tudja megmondani, de ez még nem)

Viszont most úgy, állítottam be az órát, hogy benne maradjak a 81-90%-os, azaz 4-es tartományban és a végén virtuálisan vállon veregetett a Connect, hogy jól csináltam, komoly fejlődési lehetőség van benne. 

Na és a felfedezésem:

A meghalós - ami csövön kifér - és a 90% körüli pulzussal futott tempó között alig pár másodperc van kilométerenként, úgyhogy nem éri meg a határt feszegetni edzés közben. Versenyen természetesen más a helyzet, ott úgyis mindenki mindent belead, ha úgy van.

Hogy az energizálásról is essen pár szó:

A 4. szakasz előtt közvetlenül egy Magnashotot ittam (úgyis kell neki egy kis idő míg felszívódik), hogy a folyamatos hegymenet közben ne legyen gond. Valószínűleg egyébként sem lett volna semmi, de ezt ilyen megelőzésnek szántam.

Kb. 15 perccel a váltás feltételezett ideje előtt ettem még egy energiaszeletet.

Az evés lehet, hogy nem volt a legjobban kitalálva, mert otthon reggel 8 körül ettem, utána a második szakasz rajtja előtt kb. 20 perccel érkeztem meg, ami 10 óra 30-kor indult és éhes voltam. Ettem egy szelet pizzát, ami a feltétnek köszönhetően nem egy gyorsan felszívódó étel, de más nem volt nálam, csak energia- és fehérjeszelet.

11:45-kor volt a váltás és ennyi idő után még nagy valószínűséggel a pizza emésztése folyamatban volt és annak is köszönhető a szenvedős felfelé haladás. Ez a része nem volt annyira átgondolva, mint szoktam más alkalmakkor megtervezni. A pizzát ebédre vettem a két szakasz közé, de az első szakaszom elé nem készültem semmivel, pedig gondolhattam volna, hogy ha 8-kor reggelizek, akkor tízóraizni is kellene még.

A szakasz lefutása után ittam egy fehérje turmixot, ami jól esően hűvös volt, aztán amint visszajutottam az autómhoz, megettem a másik szelet pizzát is.

Innen még volt idő, hogy felszívódjon a következő szakaszig.

A következő szakasz előtt már csak víz, izotóniás ital, magnézium és energiaszelet volt a menü.

És amit most nem mulasztottam el és biztos vagyok benne, hogy segített, az a kb. 6. km-nél megevett fél energiaszelet volt. Szerintem ennek is köszönhető, hogy a végén a hajrában még ott voltam. (a Bükkben úgy jártam korábban, hogy a lejtős szakaszon nem ettem, mert minek, vitt a lendület, aztán amikor vízszintes részre értem, akkor jöttem rá, hogy se erő, se lendület; itt most nem követtem el ezt a hibát)

Ja és a tavalyi hosszú-lassú futásoknál bevált "fél literes vizes palack a kézben" módszerrel kortyolgattam most is gyakran kevés vizet.

Tegnap reggel indultam itthonról és este értem haza.

2 szakaszom volt, a 4-es  és a 10-es

4. szakasz (5,7km 240m emelkedés)

Mivel múlt szombaton jól ment a Tokaj TV toronyhoz felfutás, ezért arra számítottam, hogy most is jól fog menni az azonos táv fele akkora emelkedéssel.

Hát nem. Vagy a meleg tette, vagy az érdemi bemelegítés hiánya, de a váltás után azonnal és folyamatosan emelkedő pálya megtette a hatását és többször is tempós gyaloglásra kellett váltanom.

Kb. 6:15/km átlagot kínlódtam ki magamból, de azért az látszott, hogy lehetne ezt másként is. Futott mögöttem két lány (14 év körülinek néztek ki, de mivel elsősorban egyetemistáknak szóló verseny, ezért feltételezhetően idősebbek voltak) és miközben én az életbenmaradásért küzdöttem és legszívesebben további tüdőket és izmokat növesztettem volna magamra mindenhova, ők az én tempómat tartva folyamatosan csicseregtek.

A váltás miatti kapkodásban persze elfelejtettem elindítani az órámat, csak vagy fél km-rel később jutott eszembe és indítottam el, ami így nem ad teljes információt, ezért nem is teszek be ide képet róla.

A két szakasz között majdnem 3 órám volt regenerálódni és átérni a megyehatárról Jávorkútra.

Az egyetlen probléma az volt, hogy se Vodafon, se Telenor térerő nem volt, így nem tudtam megkérdezni a kollégákat, hogy hol jár a mi csapatunk.Nem kockáztathattam, hogy ledőlök valahol pihenni és egyszercsak beér a váltótársam, én meg nem vagyok ott, úgyhogy nagy pihenés nem volt, ülés is csak addig, amíg vezettem.

10. szakasz  (9,9km 390m ereszkedéssel)

Az eleje szenvedősen indult. Mivel lejtő volt, ezért tüdőre nem vett annyira igénybe, de az, hogy hajtsam magamat kínlódás volt, pedig a 4-es szakasz végén ettem is, meg magnéziumot is ittam.

Alig vártam, hogy a nagyobb lejtős részre érjek, ahol kevésbé kell hajtani, csak lépegetni. Addig kb. 3km-t kellett kibekkelni.

Azért bekkelés közben vagy 5 futót megelőztem biztos, ami biztos alapon :-)

A nagyobb lejtésű részen is megfogtam még vagy 5 embert, szinte élveztem, hogy milyen jó tempót megyek, bár az órámat nem mertem megnézni, nehogy kedvemet szegje vagy elbízzam magamat.

Kevesebb, mint 1 km volt hátra a szakaszból, amikor keresztezni kellett a Miskolc-Lillafüred kisvasút sínjét és megállítottak a szervezők, mert jött a vonat :-O

Azt mondták időjóváírást fogok kapni. Mondtam, hogy simán átértem volna a vonat előtt, de mondták, hogy mégegyszer keresztezni kell a sínt, így mindegy, hogy hol állok. Ez annyiban nem bizonyult helytállónak, hogy amint elhaladt a vonat és az időközben engem beérő két futóval együtt újra nekilódultunk, kezdtem utolérni a vonatot és gyakorlatilag mindkét keresztezést meg tudtam volna csinálni a vonat előtt.

Ez viszont arra volt így jó, hogy várakozás közben a pulzusom visszaesett és az újra nekirugaszkodáskor így még volt némi tartalék.

A végére a vonaton utazók is szurkoltak nekem, amit ezúton köszönök :-)  

A csúcsponton, méterekkel a cél előtt 3:26/km-t rögzített az órám, ami 17,48km/h!

A vonat a befutónál levő tömeg és a síneken mászkáló emberek miatt olyan 15km/h-val mehetett, amúgy esélyem sem lett volna utolérni.

Átlagban 4:41/km lett a vége, ami tőlem  ekkora távra rekordnak számít. (még ha a lejtő rengeteget segített is) Kíváncsi vagyok, hogy a tenyésztett földönkívüli sportolók (mert van ilyen szép számmal ezen a versenyen) vajon milyen tempót mentek. 

Meg arra is, hogy mennyi jóváírást kapok a vonat miatti megállásra. Meg arra is, hogy a másik két futó kevesebbet kap-e, elvégre később értek oda, de egyszerre indultunk tovább, így kevesebbet is kellett várakozniuk.

Az óra valamiért csak 9,75km-t mért, bár volt is hogy hallottam, hogy elvesztette a gps jelet, szóval az iram még jobb is volt, ha 9,9km-re számítom a 45:36 időt, sőt ha még kb. fél percet levonok a vonat miatti állásra, akkor 4:33/km jön ki

A 10. szakasz befutója után volt még egy kis logisztikázás, hogy a Jávorkúton maradt autómhoz visszajussak.

Onnan átmentem a Miskolci Egyetemre, hogy az utolsó szakasz női és férfi befutóját megnézzem és szurkoljak nekik.

A végére az elit futók mindent beleadtak. A fiúk erőből futva zászlóval érkeztek, de a lányok tettek ki magukért igazán látványosan, mintha egy Európa-bajnokságon vagy Világbajnoságon lennénk: a cél után földön fekvős kipurcanással.

A 12 szakaszból és sok indulóból álló versenyre jellemző egyébként, hogy komoly logisztika van a háttérben.

A váltási pontokra eljuttatni a futókat (tavaly 75 csapat indult 12 fős váltóban, idén nem tudom), behajtási engedélyeket intézni a csapatok autói számára a Bükki Nemzeti Park természetvédelmi területére, váltópontok chipes időmérőinek folyamatos mozgatása, rajt-cél kapuk folyamatos mozgatása, rendőrségi és szervezői mezőny kíséret, útlezárások stb. stb.

Nagyon komplex.

Tavaly még csak másfél hónapja futottam, amikor máris belecsöppentem a Szarvasűzőkbe 1 szakasszal, ami az utolsó és talán legkönnyebb szakasz volt, de az edzettség hiányának köszönhetően eléggé kemény volt.

Idén már némi edzettségi háttérrel, de több hónapig tartó térdgyulladás és kihagyás után, 2 szakasszal és jobb élményekkel jöttem el a versenyről. Talán azért is, mert jobban benne voltam az eseményekben, mint tavaly. Az erdő sűrűjében élesben történő váltással sokkal izgalmasabb volt a verseny. A tavaly futott utolsó szakasz újraindításos volt, azaz oda nem érkezett futó, csak tömegrajt volt, ami persze izgalmas, de más, amint amikor berobog a csapattárs és lekapod a csipet a bokájáról, átteszed a sajátodra és már rohansz is tovább, mert érzed, hogy nem csak magaért küzdesz, hanem a többiek idejét is elrontod, ha nem vagy elég gyors. Tavaly ezt nem éreztem. Tömegrajt volt, aztán hajrá. De szinte azt sem tudtam hogy kik futottak előttem a saját csapatomban.

Szóval élmény volt, köszönjük a szervezőknek.

(bár lehet nincs ezzel mindenki így, mert ezen a versenyen is becsúszott egy eltévedős gebasz a második szakaszon; az élen haladók az egyetlen elágazásnál rossz irányba mentek, mert vagy a felvezető autó rontotta el, vagy nem tudom mi történt, de vissza kellett fordítani az élmezőnyt az elágazáshoz és ettől felborult a sorrend; állítólag törölték is a második szakasz eredményét) 

Tegnap megvolt a Kőfejtő Cross és sajnos olyan tapasztalattal jöttem haza, aminek nem kellett volna megtörténnie.

Az elmúlt 2 hétben olyan érzésem volt, hogy a Kőfejtő Cross elsősorban kerékpáros rendezvény és csak másodsorban vagy mégtöbbedsorban futórendezvény.

Kezdődött azzal, hogy az előnevezés idején 15km-nek hirdetett hosszútáv egyszerű útvonala egyszer csak megváltozott 11,5km-re egy eléggé nehezen lekövethető útvonallal és azzal a megjegyzéssel, hogy az út néhány része pillanatnyilag járhatatlan.

Aztán egy héttel a verseny előtt írtam nekik, hogy mizujs, nem kellene-e már végleges útvonalnak lennie?

5 nappal a verseny előtt lett végleges 13km-es táv, továbbra is komplikált útvonallal. A kérdésemre, hogy miért lett ilyen (a tavalyi egyszerű vonalvezetésű pálya volt) , azt a választ kaptam, hogy ne "ütközzön" a kerékpárosok útvonalával.

Aztán eljött a verseny napja szép napsütéssel, de erős széllel és reggel 9-kor 9 fokkal.

Saccra 150 kerékpáros és 50 futó induló lehetett.

Bár előneveztem, de azért végig kellett állnom a hosszú sort a rajtszámfelvételhez. Az egyik főszervező jött oda sürgetni az ügyintézőket, hogy siessenek, mert nem érjük el a rajtot. Amikor a rövid táv nevezéshez nem állt senki, akkor sem hívták oda a hosszútávosokat, hogy gyorsítsák az ügyintézést.

A csúszás miatt pár perccel a rajt előtt még el akartam menni pisilni, de az 1db toitoi előtt látható sor hossza miatt végül bokorra pisilés lett.

A szofisztikált vonalvezetés miatt sokat nézegettem a térképet a versenyt megelőző napokon. Főleg azért, mert a rövid- és hosszútáv egyszerre rajtol és van ahol közös az útvonal, van ahol nem. Igyekeztem megjegyezni, hogy hol válik el a két útvonal, de jellegzetes pont híján annyit tudtam, hogy a rövidtáv az egyik szőlős területnél balra megy tovább, a hosszú pedig egyenesen. A gps-es órám még éppen nem érkezett meg, a telefonomra rátettem az útvonalat, de azt nem tudom kézben tartani miközben 25-30%-os lejtőn rohanok lefelé (vagy legalábbis nagyon rizikós a telefon szempontjából)

Az útvonal táblákkal, szalagokkal és segítőkkel történő egyértelműsítése az első kb. 6km-en egészen jó volt, aztán vagy az idő fogyott el a táblák-szalagok kihelyezésekor, vagy a szél vitt le néhányat, de teljes bizonytalanságban futottunk néhány száz métereket, mert nem volt egyértelmű. A hegyre felfelé mutató nyíl lefelé felirattal, hosszabb ideig hiányzó megerősítő jelek stb.

Szóval a hosszas bevezető után talán már sejthető, hogy nem fordultunk el ott, ahol kellett volna, mert nem láttunk jelet.

A hosszútávosoknak a vége felé lett volna még egy utolsó hegymászás, amit tudtam, hogy már következnie kellene, de nem jött. Meg az irány sem tűnt jónak úgy érzésre, de a jelek erre vezettek. Velem együtt 5 emberről tudom, hogy ugyanarra jöttek, mint én, így azt gondolom, nem én voltam a figyelmetlen. Csalási szándék pedig távol áll tőlem.

Nem tudom kell-e részletezni, hogy mekkora bizonytalanság az, amikor már régóta egy irányba futok és nincs jel és azon jár az eszem, hogy most akkor nem vettem észre valamit és nem is erre kellett volna jönni? És mekkora megkönnyebbülés, amikor mégis feltűnik egy következő jel. Vagy milyen rossz érzés az, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem így volt a térképen, de most meddig menjek vissza? Kilométerekkel korábban kellett volna lennie az elágazásnak valahol és másodszorra sem biztos, hogy észrevenném, ha mások is rossz irányba jöttek. Vagy amikor befutok a célba és ordítják a rajtszámomat és az időmet a mikrofonba, én meg tudom, hogy semmit sem ér az egész. Vagy mik kavarognak a fejemben, amikor bemondják, hogy a futók a versenyközpontban megnézhetik az eredményüket és ha odamegyek mit mondjak? Kérdezzem meg, hogy változtattak-e az útvonalon, mert nekem nem így rémlett?

Szóval most várom az eredményeket, ahol jónéhányan diszkvalifikálva leszünk, ha nem éppen mindenki. (mert pont a pálya nem érintett szakaszán volt elvileg egy kamera, ami egyébként összeesküvés elméletekre adhatna okot, hogy pont oda tették)

Mondjuk, ha mindenki a rövidebb utat futotta volna, akkor még pont összehasonlíthatóak lennének az eredmények, még ha nem a meghirdetett távon is. De ha valaki(k) gps térkép szerint futott(ak), mások még nem, akkor máris nem lehet összehasonlítani a teljesítményt.

Tanulság?

Nekem az, hogy a gps-es óra rátöltött útvonallal lehet, hogy segíteni fog az ilyen helyzetekben. (nem biztos, mert ha a szervezők változtatták meg az útvonalat, mert már nem volt idejük végigjelölgetni, akkor hiába megyek el az eredetileg meghirdetett hurokra)

Tanulság a szervezőknek? Legalább két dolog. Általános kapkodás és fejetlenség nyomai látszottak, ami nem vezet jóra, pedig ez már az 5. Kőfejtő Cross volt, így nem lehet azt mondani, hogy teljesen kezdők a szervezésben.

A másik, hogy ahol a közös szakasz elválik, azt vagy nagyon jól láthatóan ki kellene táblázni, vagy egy embert kiállítani oda, aki felhívja a figyelmet arra, rövidek balra, hosszúak egyenesen.

Az erőnlétem és a tempóm várakozásomon felüli volt, nagyon gyorsan felértunk a tetőre, lefelé pedig lehetett pirítani, szóval jó lett volna egy normális, másokéval összehasonlítható mért idő, hogy el tudjam helyezni magamat a sokaságban, hogy ilyen körülmények között milyen eredményre vagyok képes.

Megint van eufória! :-)

Szóval az úgy volt, hogy már egy ideje karcolgattam az 5:00/km-t, de éppen csak alatta voltam pár másodperccel és stagnáltam. Sőt március 15-én és 16-án eljutottam oda, hogy nem ment a futás. Már öntöttem magamba a magnéziumot, de be voltak állva az izmaim és többször is sétára kellett visszaváltanom. Már csak az az ötletem maradt, hogy az elmúlt néhány hétben - míg a sebességet hajhásztam - kiizzadtam még a jövő hetet is magamból és hátha nem csak a konyhasó hiányzik a szervezetemből, amit folyamatosan pótolok, hanem más só is.

Tavaly vettem multisalt (Biotech) tablettát, mert nyáron belefutottam abba, hogy elfogyott az erőm és az egekben volt a pulzusom és ettől rendbejött.

Most is vettem be két egymást követő nap ilyen sót és egyéni csúcsok dőltek egyből napról-napra.

Szóval ma 4:47/km lett 6,5km távon, amit sosem hittem volna, hogy egyszer meglesz.

Megvolt az MR, a doki szerint egy tökéletes térd látható rajta, de egy szalag gyulladásban volt, ezért írt fel Voltaren TABLETTÁT, mert az a térdkalács mögött is hat. (nem úgy, mint a Voltaren kenőcs, meg a fizikóterápia)

A 10 nap gyulladáscsökkentő szedés 7-ik napján már 99%-os volt a térdem, így el is indultam futni.

Azóta benne van 145km és miden oké. Ha nagyon erőltetem, akkor hajlamos még kicsit kattogni (gondolom időnként még összegyűlik egy kis folyadék), de a feszülés már nem jött vissza.

A telefonom megkérdezte, hogy milyen célt akarok kitűzni magam elé az idei évre és hasra ütve beírtam 1000km-t, mert tavaly február közepén kezdtem futni és idén február közepéig 660km jött össze úgy, hogy ebből 2,5 hónap kényszerszüneten voltam.

Valószínűleg eléggé alábecsültem az idei évet az 1000km-rel, de majd meglátjuk.

Jövő héten jön az idei első verseny, az 5. Kőfejtő Cross verseny terepfutás része, ami eredetileg 15km-ek volt meghirdetve, de most az útvonallal van némi kavarás, így végül lehet meglepetés lesz. Egy biztos Tarcalról fel a Tokaj tévétoronyhoz, meg vissza Tarcalra. 441m fel és le.

https://www.facebook.com/TarcalXc/

Fotó: Shadorka/Vajda Dorottya (Deviantart)

Két hét múlva Szarvasűzők céges csapattal (már ha lesz elég lány a kötelező lány szakaszokra, mert jelenleg nem állunk jól lányokkal; 8 lány helyett még csak 3 jelentkezőnk van) Jelen állás szerint a 4-es szakasz az enyém, de ez még változhat. (5,5km 240m szint csak felfelé)

Utána április 23-án Runners World Run (RWR) Balatonfüreden idén is. Mivel sok-sok edzés kimaradt télen, így ott megint csak 10,5km-re mertem nevezni, mint tavaly. Jobb lett volna ilyenkor már félmaratonnal indítani, de vánszorgós félmaraton helyett inkább megyek egy fürge negyedmaratont.

Tegnapelőtt este a telefonom és a Runtastic koprodukciója kicsapta a biztosítékot nálam, mert a lányommal kisebb köröket futva olyan hülyeségeket rögzített, hogy rászántam magamat egy Garmin 910XT megrendelésére.

Újonnan most sem olcsó, meg kicsit talán retrócucc, de pont az tetszik benne, hogy célszerszám és nem akar okosórának látszani. Meg nagyobb a kijelzője, mint a Garmin 920XT-nek, így futás közben talán jobban is olvasható. Amúgy a telefonom ennyire nem szokott szar lenni, de mindig csal, mert levágja az utcasarkokat. Amit egy ilyen Garmin 910XT 6,51 km-nek mér, azt a telefon 6,1 - 6,38 km-nek méri, így aztán az iramot is mindig külön ki kell számolnom, ha pontos értéket szeretnék tudni. Gondolom a 910xt is szórni fog valamennyit, nem mindig ugyanannyit fog mérni (még csak egyszer volt alkalmam olyannal mérni) de várhatóan jóval stabilabb lesz, mert finom felbontással rajzol a térképre.

Decemberben mentek a 8,7-ek 5perc/km-rel, de december vége felé a térdem hülyéskedni kezdett megint. Úgy 3 és 5 km között elkezdett fájni, ilyenkor próbáltam máshogy terhelni és ha sikerült átbillenni a holtponton, akkor 1-1,5km után nyomtalanul elmúlt a fájdalom.

Azért csak nem tűnt ez normálisnak és tartottam tőle, hogy kárt teszek a futással, így bejelentkeztem a korábban felírt fizikoterápiára.

Január elején aztán jöttek a kemény mínuszok széllel megspékelve, a hőmérséklet -14 és -17°C között mozgott, amikor estefelé el tudtam volna indulni futni, így aztán kínlódva de itthon maradtam. (főleg lelkileg, hogy mi lesz most, illetve, hogy az erőnlét megy a kukába)

Volt egy olyan sejtésem, hogy a Voltarenes kezelés nem az okot kezeli, hanem a tünetet. És lám, valóban nem ért semmit a dolog, a térdem kezeléstől és futástól függetlenül önálló életet élt, hol problémamentes napon voltam túl és csak este eszméltem rá, hogy egész nap észre sem vettem, hogy van térdem, hol pedig egész nap kattogott és feszített, ezért türelmemet vesztve kértem időpontot a Sportkórházba. Messze van, de legalább olyan orvosok vannak ott, akik naponta találkoznak ilyen problémával és gondolom egy válogatott sportolónak vagy egy olimpikonnak sem azt mondják, hogy menjen haza és kenje be gyulladáscsökkentővel.

Az orvos azt mondta, hogy az elmondásom alapján jól körvonalazódott egy részleges porcleválás, de egy tünet hiányzik, ezért irány egy MR vizsgálat, mert szeretne tisztán látni mielőtt szikét ragadna.

4 nappal későbbre már az MR időpontot is lefoglalta nekem. (a másik orvos csak elszórakozott 3 hónapot a térdemmel MR nélkül, amit nem is értettem)

Heti 3-4-szer elmegyek futni és feszegetem az időt, hogy stabilan 5 perc/km alá tudjak kerülni, ami lassan talán alakul is, viszont ma jöttem rá, hogy hiányzik valami.

Nem számítottam rá, hogy a tél esti futások a mennybemenetellel lesznek azonosak, mert sötét és hideg van, alig találkozok valakivel és hacsak nem hétvégén világosban sikerül még elindulni, amikor süt a nap, vagy a dér feldíszít mindent, akkor szépsége sem sok van.

Viszont a hiányérzet nem innen jön, hanem a futás után jelentkező - illetve mostanában nem jelentkező - szerotoninból endorfinból, azaz boldogsághormonból.

Február óta, amióta futni járok, szinte minden futás után jött a lebegés, elégedettségérzet, hogy igen, ezt is megcsináltam, megint jobb lettem, messzebbre futottam, gyorsabban, meg úgy egyáltalán megcsináltam néhány versenyt. 

November eleje óta - mióta újrakezdtem a térdsérülés kiheverése óta - viszont talán csak egy-két alkalommal jelentkezett ez a fajta elégedettségérzet, ami már másnap vinne futni újra.

A távok most jóval rövidebbek, mint amik október elejéig voltak. Lehet, hogy ez az oka?

A mai -6°C-ban nem akartam a gyorsaságot feszegetni, pláne, hogy a sál sem akart megmaradni az arcom előtt, ezért inkább a távot növeltem egy körrel 6,5km-ről 8,7km-re.

Az első körön szépen bemelegedtem, egész stabilan ment végig az 5:15-ös iram. Meglátjuk a növelt táv mennyire fog jól esni és visszahozza-e a lebegést...

Ébredező erőnlétem és térdem gyógyulása okán nem tudtam ellenállni a szembejövő kihívásnak, hogy részt vegyek ezen a rendezvényen.

Pénteken szólt feleségem, hogy a rádióban hallotta, hogy lesz két Miku-futás is az elkövetkező pár napban itt Miskolcon.

Az egyik ez a 8 km terepfutás, a másik egy Rotary futás, ami csak 1,9km lesz holnap. Ez utóbbival úgy vagyok, hogy azért a 10 percért még a beöltözés macerája sem éri meg. Így maradt a 8 km-es verseny.

Ma szép napos reggelre virradtunk, mínusz 5 fokkal. 1°C-os nappali csúcshőmérsékletet jósoltak mára, így a napsütés ellenére nem számítottam csodákra. 

Nevezni hivatalosan 9:30-ig lehetett és majdnem le is maradtam róla, mert az autóban levő konnektorról üzemelő 1000W-os fűtőventilátor eléggé megküzdött az ablakleolvasztós feladattal. A végén már 2000W-on nyomtam, hogy tudjak már indulni végre, mert lemaradok a nevezésről. (vakarni nem szeretem a deret az üvegről, ha nem muszáj - mert mondjuk éppen nem vagyok konnektor közelben - mert tele lesz apró karcokkal az üveg, ami, ha szemből süt a nap, akkor borzalmasan zavar) Úgy tűnik baj nem történt volna, mert még 9:30 után is osztották még a rajtszámot, de azért megnyugodtam, amikor 9:28-kor kezembe kaptam a rajtszámot... :-)

Az utóbbi hetekben kikísérletezett öltözködés stratégia alapján már tudtam, hogy ilyen hőmérséklethez a termo cucc alá kell egy vékony felső. (durva egyébként, hogy +5°C-nál még simán elég az 1 réteg termo ruházat)

Szóval a termo mellé bekészítettem a nem rég beszerzett nagyon vékony Salomon hosszú ujjú technikai felsőmet.

Motoszkált bennem, hogy itthon lenne jó beöltözni futós cuccba, de akkor odafagytam volna a 10:30-as rajtig. Ötletem nem nagyon volt, hogy mit tudnék a futós cuccomra rávenni, így elvittem a táskában a cuccomat, hogy hátha a hidegre való tekintettel lesz most átöltözési lehetőség. (májusban nem volt más csak a mosdó)

Hát nem lett szerencsém. Volt egy átlátszó sátor, amit felajánlottak, tisztelettel megköszöntem és úgy döntöttem, hogy akkor marad az autó. Az egyetlen bibi az volt, hogy leparkolni azon a részen sikerült, ami már a verseny útvonala volt. B oszloptól hátrafelé sötétített ablakok ide vagy oda, nem akartam álmatlan éjszakákat okozni a 10:00-kor elrajtolt gyerekfutam résztvevőinek (pont besütött az autóba a nap...) így megvártam míg visszaérnek a gyerekek a célhoz és utána kezdtem öltözködni. Sajna néhány gyerek csak igen lassan, 15 perc alatt teljesítette a 2 km-ét, így egy kissé kapkodós lett a készülődés. 15 perc alatt kellett a nem túl tágas helyen levetkőzni, felöltözni, utána lemenni a rajthelyszínig, bemelegíteni, telefonon a futást loggoló appot beizzítani. Gyakorlatilag 3 perccel a rajt előtt álltam ott a rajtzónában úgy, hogy készen voltam. Mármint a rajtra :-)

Másfelől a 3 perc alatt, meg mozgás híján igencsak érződött a hideg, az izmaim önálló életre keltek, azaz remegtek, hogy hőt termeljenek, így a három perc is sok volt :-)

Rajt után elindultunk felfelé a már ismerős bányabejárathoz vezető aszfaltozott úton. Az még megvolt fejben, hogy hol kanyarodott jobbra a földútra májusban a félmaratonos csapat (amikor én még csak az 5 km-t futottam) Most mi is ott nyomtunk egy jobbost. Először pici lejtő következett, ami hirtelen megváltásnak tűnt, de igen rövid idő után egy nekem siratófalnak tűnő hegyoldal jött, amin egy ideig erőltettem a futást, de Kerekdombról tudom, hogy csak kinyírom magamat vele, ha tovább erőltetem, ezért hamar tempós gyaloglásra váltottam, a combjaimat a tenyeremmel nyomva lefelé, hogy megosztva dolgozzanak az izmok.

Előttem láttam pár embert, akik erőltették a futást felfelé, de szinte semmivel sem voltak gyorsabbak nálam, viszont sikerült magukat annyira kinyírni, hogy amint csökkent az emelkedő és újra jó érzéssel futni tudtam, le is hagytam őket.

A talaj szerencsére fagyott volt mindenhol, jó kis dagonya lett volna, ha nincs megfagyva. Keréknyomban összegyűlt megfagyott tócsákat kerülgettünk és fagyott sár próbálta a bokánkat kibillenteni az egyensúlyából, de ez még mindig jobb volt, mintha csúszkálni kellett volna a sárban.

Az erdő nagyon szép volt, a narancs színű lomb már a földön, a nap besütött a fák közé, igazán hangulatos lehetett a kirándulóknak, akikkel találkoztunk, de nekem nem sok alkalmam volt oldalra nézelődni, mert a lábam elé kellett nézni, ha nem akartam megint sérülést begyűjteni.

Emelkedés az volt rendesen és még terepen sem futottam soha, így a mostanában elért 5 perc/km tempóra nem számíthattam (úgy 8km x 5perc/km = 40 perc lett volna)

Úgy becsültem, hogy az emelkedés és a nem igazán felszabadult rohanás miatt úgy 45 percet lehet majd elérnem.

Az útvonal olyan volt, mint egy sasszeg. Az eleje és a vége közös útvonalon haladt, a közepe meg egy hurok volt.

Az odafelé siratófalnak tűnő dombon visszaúton lefelé is kellett futni, ami kb. olyan volt, mint valami dowhill verseny. Ha haladni akartam, akkor inkább hasonlított irányított zuhanásra, mint kontrollált futásra. Értelmezhető távon belül nehéz lett volna megállni, de szerencsére nem volt rá szükség, hogy vészfékezzek.

Attól függően, hogy mekkora szakaszt láttam be magam előtt, 2-4 ember volt a látóteremben. Olyan 6-7km környékén már nagyon az előttem levő csaj és srác nyakán lihegtem, de helyem sem lett volna elmenni, mert egymás mellett futottak, de az erőt sem éreztem már magamban ahhoz, hogy egy durva hajrával meglépjek, így inkább kivártam.

Amikor visszatértünk az aszfaltra, akkor ők léptek meg tőlem és bárhogy igyekeztem, a távolság csak nőtt. Láttam, amikor befutottak a célba, de addigra már jócskán elhúztak.

Az én időm 46:07 lett, így nem is lőttem nagyon mellé a 45 perces saccommal. Az előttem befutó lány lett a harmadik a 18 év feletti korcsoportban. (ugyanígy jártam a Tiszadada futáson, ahol a másodpercekkel előttem befutó hölgy lett a harmadik)

Kollégám szerint nővé kellene operáltatnom magamat és egyből a dobogó közelében lennék :-)

28-ik lettem a 90 indulóból, ami szerintem jó eredmény, bár szerintem viszonylag sokan voltak, akik kíváncsiságból jöttek, felkészületlenül, kutyával, gyerekkel, így őket nem volt érdem lehagyni. (fiúk között 24-ik lettem az 51-ből, a korcsoporton belüli helyezést nem tudom)

Nade jó volt ez így, legalább visszazökkentem a futós rendezvények világába.

Fotó: Kecskés Réka

Jócskán lemaradtam attól, amit terveztem amiatt az egy rossz lépés miatt. A tanulság persze most sem maradt el, rögtön adódik kettő is.

Az egyik, hogy nem pont azon kell gondolkodni hazafelé futás közben, hogy mekkora király vagyok, mert milyen jól megy a nagy szintemelkedés is, mert ráérne a végén értékelni a teljesítményt, addig meg oda kell figyelni, főleg akkor, ha útról le és oda vissza kell váltogatni.

A másik, hogy bár nagy megkönnyebbülés az emelkedő után a lejtő, de hosszú léptekkel meghúzni a tempót bár haladós és jól is esik, de magában hordozza a sérülésveszélyt, mert hosszú lépteknél nyújtva vagy közel nyújtva van a térd, ami egy rossz talajfogás esetén nem tud berugózni.

November 5 óta 4 alkalommal voltam futni óvatos 6,5 km-eket és bár a térdem nem olyan még mint előtte, de nem esik rosszul a mozgás.

18-án hátra van még egy röntgen és egy UH, meglátjuk mit mondanak. Addig is szedegetem az orvos által előirt hialuron tartalmú kapszulát.

Amíg nem tudtam futni, addig is legalább néztem és legújabb nagy kedvencem az UTMB 2016-os összefoglalója. (Ultra Trail Mont Blanc)

Iszonyat jó zene és jelenetek, átjön a hangulat és a futás iránti szenvedély, fantasztikusan szép táj, mi kellhet még? Megbabonázva nézem sokadszorra is újra meg újra a videót. (alighanem jelentős számot tettem hozzá a nézettségéhez :-)

Én is szeretnék ott lenni:

A másik hátborzongatóan jó videó egy előzetes az Ultra című filmből, amire sajnos még sokat kell várni. Remélem az egész film olyan jó lesz, mint az előzetese.

UPDATE lent!

Álmomban futottam. 

Pályán. Sokan voltak körülöttem akik szintén futottak és álmomban sokakat ismertem is közülük.

Jó volt.

Úgy látszik most csak ez jutott nekem.

2 héttel a Bükkös futás után, egy nappal a Barátság maraton után.

A Bükk után az ízület macerák előjövetelével nem futottam, aztán vasárnap mentem egy rövid kocogósat, hogy barátkozzak a kölcsönkapott Garmin 910XT-vel, de helyzet tovabbra sem volt jó.

Nem tudtam hova tenni a dolgot. Oké, hogy ha túlerőltetem a dolgot, akkor azt a térdem bánhatja, de nem éreztem erőltetettnek. Persze ettől még lehetett az.

A fura az, hogy mintha valami ízületi gyulladás cunami söpört volna végig rajtam. Ropogott másfél hétig a bal oldalon a csuklóm, a vállam, a térdem, a csípőm és ezeken kívül még a gerincem is. Fájdalom nem volt, csak éreztem és hallottam az ugrásokat.

Megfáztak volna?

Amit csak pénteken realizáltam az az, hogy bal oldalon nincs a helyén a csípőm. Belenéztem a tükörbe és megakadt a szemem a csípőcsontomon, hogy bal oldalon centikkel lejjebb van, mint jobb oldalon. Volt már ilyen régen, csontkovács visszaugrasztotta.

Azóta én is tudom a mozdulatsort, amivel a helyére megy. (nagyon széles terpesz és mélyre hajolgatás, egészen a sarkaimat összekötő képzeletbeli vonal mögé nyújtózkodni az ujjaimmal) Megcsináltam, roppant, jobb lett, de valószínűleg sokáig volt rossz pozícióban, mert nem lett minden azonnal problémamentes.

A bal csípőmet időnként még éreztem, hogy ropog, a bal térdem pedig néha kattog.

A térdkattogás akar elmúlni a legnehezebben, így tegnap a Barátság maratont kihagytam. Nem lett volna jó ráterhelni a még helyre nem jött térdre.

Nagyon készültem rá, nagy tervem is volt vele, hogy az eddigi legjobb időmet összehozzam és nagyon nehéz volt elengedni.

Szombaton még felvettem a rajtszámomat, hátha csoda történik vasárnapig, de nem történt.

Maradt az álmomban futás.

Most már csak az zavar, hogy 2 hét alatt csak az órapróbálgatós 6.5km lett, az sem biztos, hogy kellett volna, bár érzésre nem rontott a helyzeten. Mi lesz így az erőnléttel?

Persze igazságtalanság lenne azt állítani, hogy nem javul a helyzet, a szervezet dolgozik az ügyön, mert a felsorolásból már csak a bal térdem nem kerek, de vajon mikor mehetek?

Vajon a jobb lábon hordott kompressziós harisnyának nincs köze a dologhoz?

Azért mégiscsak aszimmetria a mozgásra nézve.

UPDATE!

Ahogyan próbálgattam, hogy milyen pozícióban a legrosszabb a térdemnek és az jött ki, hogy akkor, ha a térdemet hátrafelé akarom berugózni, mint egy strucc, hirtelen megvilágosodtam, hogy ugyanezt éreztem a Bükkben egy rossz lépesnél.

Már lefelé jöttem, amikor autó jött felfelé és ahogyan a padkára húzódtam - ami csupa öklömnyi kavicsból állt - volt egy rosszul sikerült lépésem, amikor előbb értem talajt, mint vártam és még nyújtva volt a térdem. A térdem hátrafelé akart berugózni és mivel nem tudott, ezért a csípőmnek is odavágott.

Nem volt fájdalom, inkább csak kellemetlenül ért, így futottam tovább.

Ennek a rossz lépésnek iszom most a levét. 

Október elsejére szép napos időt ígértek, kellemes 16 fokkal és a vezérhangya motoszkált, hogy menni kellene a Bükkbe futni, ahol eddig még sosem futottam.

És ha már futás, akkor legyen benne kihívás is, legyen a cél Bükkszentkereszt. A táv picivel több, mint egy félmaraton, ami már megvolt ugye, az a plusz 3km már nem oszt-nem szoroz.

Nade az emelkedés volt az, ami inkább foglalkoztatott, mert dombon lakunk, így Miskolc elhagyása előtt is lesz már némi domborzat. Az elején segítő szándékkal, de a legvégén, hazaérkezés előtt szívatós "mászással".

Délelőtt fél 10 körülre terveztem az indulást, akkor már nincs az a reggeli hűvös, ha süt a nap és ideális távolságban van már a reggelitől, ha 8 körül ettem.

Úgy is lett ahogyan elterveztem, reggelire 8-kor 2 pirítós, fél 10-kor indulás, a mez hátul kitömve 2 telefonnal, 1 csomag pzs-vel, 2 energiaszelettel, 2 magnéziummal és 2 sótablettával, kézben fél liter víz, lefelé a dombról kellemes kocogás, utána némi vízszint, majd jött az emelkedés. Szerencsére ez az útvonal eléggé egyenletesen és folyamatosan emelkedik, így be lehet állni egy egyenletes tempóra, ami még megy. Az emelkedő elején 6 perc körüli ezreket mondott a telefon, aztán ahogyan beállt a végleges emelkedés, úgy már 6:20 körül stabilizálódott a tempó. Sokáig eseménytelenül telt az út, rendszeresen kortyolgattam, Bükkszentlászló előtt méterekkel a telefon benyögte, hogy a GPS vétel megszűnt. Jobbról egy majdnem függőleges sziklafal, balról egy meredek hegyoldal magas fákkal, az égboltnak elég kis százaléka látszott csak így nem izgultam, reméltem, hogy hamarosan magára talál a GPS, amit persze nem mond be, így vagy előveszem a telefont és meggyőződök róla, hogy ismét megy a GPS, vagy hagyom a fenébe és a futásra figyelek, plusz a környezetre. Ez utóbbit választottam, úgy voltam vele, hogy ha végleg el is veszítette a fonalat, akkor is hozzá tudom adni utólag az adatokat, csak nem lesznek meg a diagramok, de a km és a szintemelkedés így is meglesz. Utóbb kiderült, hogy kb. 50m-t hagyott csak ki, levágott egy kanyart egy huszárvágással. A tapasztalatok szerint 9km környékén szükségem van némi energiapótlásra, ha nem akarok eléhezni, de mivel az emelkedő miatt nagyobb fogyasztást saccoltam, ezért már 6km környékén enni akartam egy szeletet és inni egy magnéziumot. Ezt a Kerekdombon megoldottam egy lejtőn, ahol végre levegőhöz jutottam, de itt a folyamatos emelkedőn egyszerre nyelni és lihegni kockázatos lett volna, hogy félrenyelem, ezért tempós gyaloglásra váltottam arra a kb. egy-másfél percre, amíg ezeket elfogyasztottam. Utána futás tovább a korábbi tempóval. Jártam már erre párszor autóval és emlékszem, hogy van több egymásra nagyon hasonlító jobb-bal kanyar és ezek közül akkor vagyok a féltáv után, ha jobbra kitekintve már látszik a párában Miskolc. A több hasonló kanyar miatt már volt hogy azt hittem, hogy ott vagyok, de még nem. Meg kellett érte dolgozni, de aztán feltűnt a szép kilátás, bár tényleg nagy volt a pára, így éppen csak sejthető volt a város. Egy biciklis nőt és két férfit kerültem el felfelé menet, a nő valószínűleg a ruha rétegekből hámozhatott le valamennyit, valamivel odébb a férfiak pedig éppen defektet javítottak.

A vízzel gondoltam, hogy bajban leszek, mert fél liter ekkora terhelésre édeskevés, de 2x fél liter kézben tartva futás közben még csak-csak, de ha inni is akarok belőle, akkor az egyiket valahova tenni kell. Így vittem magammal némi pénzt, hogy ha nagyon gáz a helyzet, akkor veszek Bükkszentkereszten egy ásványvizet.

Persze biztos voltam benne, hogy nem akarok lemenni a falu aljára és fel a túloldalára, mert akkor vissza is kell jönni azon a giga emelkedőn, ahol 600 méteren több, mint 60 métert emelkedik az út. A cél az volt, hogy a Bükkszentkereszt táblánál fordulok vissza. 

A hegy tetejéhez közeli rész összetéveszthetetlen, így biztos voltam benne, hogy közel az emelkedő vége és onnan lesz egy kis lefelé futásom a falu tábláig. Jól esett átbillenni az emelkedőből a lejtőbe és szinte fékezve menni lefelé.

A falu táblánál a fél liter víznek talán a negyede volt meg. Továbbra sem akartam lemászni és felmászni egy fél literes víz miatt, így amellett döntöttem, hogy a táblánál beveszek egy sótablettát, öntök rá némi vizet és indulok vissza Miskolc felé. Az az egy perc, amíg előkotortam a tikktakkos dobozt a zsebemből és realizáltam, hogy a doboz szája kinyílt és megkerestem a zsebemben az elkódorgott másik sókapszulát és helyre tettem mindent, bevettem az egyiket és ittam rá némi vizet, elég volt ahhoz, hogy elkezdjenek a lábaim savasodni. Gyorsan merevedtek az izmok így elég kellemetlen volt felfelé indulni. A tetőig még nem volt olyan vidám, aztán még a lejtő kezdetén sem, de kb. 500m után már pörögtek a lábaim és elmúlt a savasodás, így fülig vigyorral jöttem lefelé. Felfelé bezzeg nem voltam ilyen gyors :-)  5:20-5:30 körüli ezreket mondott a telefon.

Abban reménykedtem, hogy lefelé kevésbé izzadok és így kitart a víz hazáig. A tempó jó volt, szinte csak egymás elé kellett dobálni a lábaimat. Még párszor kortyoltam és mivel úgy gondoltam, hogy lefelé az energia is jóval kevésbé fogy, így az energiaszeletet megevését is elsunnyogtam. Találkoztam azokkal a biciklisekkel, akiket elkerültem felfelé, sőt még jópár másikkal is. Futóval nem találkoztam, csak kirándulókkal.

Az energia amíg lejtő volt nem is igazán kellett, de hazaérkezés előtt olyan 4km-rel ahogyan kezdett vízszintre váltani a terep, éreztem, hogy elfogy a lendület. Gondolhattam volna fáradtságnak is, de mivel az energiaszelet a hátsó zsebemben lapult, ezért annak a hiányára vezettem vissza. Itt már hiába ettem volna meg, mert hazaérkezésig nem igazán szívódik fel, így hagytam is a dolgot. A víz is elfogyott már, a szám ragadt. A végső 60m-es emelkedőn pár méter sétára váltottam, hogy megigyam a második magnéziumot, mert számítottam rá, hogy amint megállok otthon, máris merevedek majd és talán segít valamit. A folyadék hamar felszívódik.

Megérkeztem haza győztesen 2:25 perccel, a telefon szerint 23,09km-rel (ami 2 netes útvonaltervező szerint is 24,08km)

Persze megvan az oka, hogy miért csalt ennyit a telefon. A fák alatt közel sem volt annyira pontos a helymeghatározás, mint egyébként, így sok kanyart elsumákolt. Levágta, kisebb ívet rajzolt stb. Elcsalt 1km-t. Igazából sok az 1km, de százalékosan közel 96% pontosság, ami így nézve annyira nem gáz. (23/24=0,9583)

Az időmérés oké, a távot a netről véve a számított iram 6:00 vagyis pontosan 10km/h!

Otthon nem lett lemerevedés, kicsit helyben jártam és mentem zuhanyozni.

A vízről kiderült, hogy a Hősök-kútja az út mellett, a tetőpont közelében van, így legközelebb nem maradok víz nélkül.

Így egy héttel a futás után a tapasztalat az, hogy az ízületeket jobban igénybe vette a hegyre futás, mint sík terepen tette volna. Még a Kerekdomb félmaraton is észrevehetetlen volt ehhez képest. A Bükkszentkeresztre futás után  jobb csípőmet 2 napig éreztem utána, a bal térdemet pedig még most is érzem (nem fáj, csak érzem, hogy van), így nem is futottam a héten, mert jövő hétre tünetmentesnek kell lennem a Barátság-félmaratonra. Persze az időjárás is csak mára lett olyan, hogy szívesen mentem volna futni, de amíg nem múlik el, addig nem megyek. Még jó lenne egy rövid kocogás a hét közepén a verseny előtt, de csak akkor, ha a térdem rendben lesz.

A jobb lábamon a visszerem sem díjazta annyira ezt a produkciót, így a II-es fokozatú orvosi kompressziós harisnyát hordom már pár napja a jobb lábamon, amit még nyáron írtak fel és azóta sem hordtam, csak a futós kompressziós zoknikat. Detralexet (flavonoid) is szedek rá. Érzem is a jó hatásukat, gyakorlatilag már oké a lábam.

 A másik dolog, hogy az egyik gyerek most gyógyult meg, de a másik kettő most lett beteg és én sem vagyok 100-as. A torkomat érzem, Mebucaint eszegettem a héten. A futás segítene, hogy kipuccantsam a szervezetemből a lappangó nyavalyát. Remélem legkésőbb szerdára vagy csütörtökre összejön egy kis futás.

Innen lenne szép fordítani :-)

Az ELSŐ félmaratonom (ami nem edzés)

A szintprofil “megrajzolása” , a még csak egyszer elpróbált táv és a zömében nem aszfalt útvonal óvatosságra intett. Azt már tudtam, hogy az egy energiaszelet + egy gél felállás nem volt elég még a kevesebb erőt kívánó szokásos útvonalamon sem a félmaratoni táv elpróbálásakor, ezért két szelet + egy gél kombinációban gondolkodtam. Folyékony magnéziumból is csak egyet vittem magammal egy hete, de abból elkelt volna egy második is, így ide kettővel készültem.

Tettem be 2 banánt is az úti csomagba, nem tudom miért, csak úgy, mer’ az jó.

Az idő reggel hűvösen (7,5°C), de napsütéssel indult és napos-felhős időt ígértek, napközben 19 fokkal.

Sikerült időben - egy órával korábban - odaérni Tállyára, így nem volt kapkodás szerencsére, inkább meditatív hangulat. Az átöltözéssel nem siettem, mert még mindig csak 12 fok volt - napsütés ide vagy oda - és nem szeretek fázni, ha nem muszáj. Úgy látszik visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz.

Felvettem a rajtszámot a versenyközpontban és mászkáltam a még jobbára kihalt faluban. Leparkolnunk egy játszótér mellett sikerült aminek hatására a lányom bejelentette, hogy ő inkább nem indul a gyerekfutamon :-)

Azért végül mégiscsak sikerült meggyőzni, hogy nem az a 10 perces futás fogja elvenni az időt a játszóterezéstől, mikor még 3-4 órát biztosan ott fogunk tölteni. És milyen jól tettük, hogy meggyőztük!

Sok gyereket hagyott le, köztük olyat is aki már sok versenyen indult és tapasztaltnak számít és olyanokat is, akik jóval nagyobbak voltak nála. (elsőtől nyolcadikig egy kalap alá vették őket, nem volt korcsoportos bontás) Nagyon büszke az eredményére és én is az vagyok rá, hogy ilyen jól helytállt élete második versenyén.

De hogy végre a felnőtt versenyről is írjak egy pár szót:

Rajtnál a mezőny vége felé húzódtam. Kicsi volt az esélye, hogy ne férne el az a kb. 30-35 ember egy utcányi szélességen kényelmesen, de tudtam, hogy nem fogom elsietni, így hadd menjen, aki akar.

Rajt után a még hátam mögött levők közül is elmentek egy páran, de nem izgatott a dolog, mert tudtam, hogy a rajt után nem sokkal jön egy 100 méteres emelkedés, amit futva megtenni is kihívás (vagy a magam részéről inkább hülyeség lenne)

Szóval jött az emelkedő és maradoztak le páran, de vagy a felét én is gyalogolva tettem meg, tekintettel arra, hogy még igencsak messze volt a vége.

Arra számítottam, hogy a táv 2/3-án nem aszfalt lesz, hanem földút, de arra nem, hogy az út teljes szélességében leterített féltéglányi hegyes bazaltdarabokon fogunk bukdácsolni. Minden lépésre figyelni kellett. Persze inkább csak a meredek emelkedők és lejtők voltak ilyen kövesek, máshol földút vagy sóder vagy füves út volt.

Egyszer, amikor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy mekkora király, hogy a hosszú emelkedőn nekilódulva sem köpöm ki a tüdőmet, majdnem rossz irányba mentem. Még jó, hogy rám kiabáltak a szüretelésben éppen szünetet tartó asszonyságok, hogy “Erre gyere!”

Segítők nem nagyon voltak az úton. Azt, hogy merre kell menni, abból lehetett tudni, hogy karókat vertek le egy rákötött nejlonfólia csíkkal azokon a helyeken, ahol elágazás volt, szóval oda kellett (volna) figyelni. Ahol esetleg volt szilárd burkolat, ott neonzölddel festettek fel nyilat.

A térképen láttam, hogy lesz két tó útközben, ezek jó tájékozódási pontoknak bizonyultak. Jó volt, hogy fejben el tudtam helyezni magamat a térképen. Jött az első tó “- jé, már itt járunk?”, jött a második: “- de jó, akkor már mindjárt kint vagyunk a főúton!”

A 39-es főúton kint volt a rendőrség, elvileg biztosították az útvonalat, gyakorlatilag szerintem annyit mondhattak az autósoknak, hogy óvatosan, mert futók vannak az úton. A 80-20-as szabály szerint az autósok 80%-a óvatos is volt, a maradék 20% meg beleszart a ventilátorba. Pótos kamion megrakva az emelkedőn padlógázon 90-nel mellettünk fél méterre, majd’ fellökött a szele, furgonos bár csak kb. 50-nel, de a tükre ijesztő 30 centire a karom mellett, stb.

A jó nem ilyen.

Ahogyan a terepen, úgy a főúton is volt jópár emelkedő és bizony voltak benne részben vagy egészben sétálósak is. Az egyik ilyen emelkedőn - még futva - egy darázs röpködött előttem és próbáltam elhessegetni, ami először sikerült is, aztán újra elém vágódott és beszorult a  vizespalackot tartó bal kezem és a palack közé és persze azonnal szúrt. Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy nem vagyok rá allergiás, de azért egy nyelvcsípést nem szívesen próbálnék ki, ha lihegés közben a számba repülne....

Frissítő pontok kb. 3,5 kilométererenként voltak. A 7-es és 14-es kilométernél levő pont egyben váltó pont is volt a félmaratont váltóban teljesítők számára, illetve a 14-es kilométertől indultak az egyéniben 7 kilométert teljesítők. Az utolsó frissítő pont előtti húzós emelkedőn felfelé gyalogolva váltottam pár szót egy pesti sráccal, aki nem keveset káromkodott már futás közben, ha szembe jött egy emelkedő vagy túl közel ment el mellettünk egy kamion. Szigetkörös félmaratonnal készült ide. Hát nem irigyeltem. Egy sík vidéki felkészülés egy ilyen helyen csak félig segít..

Az utolsó frissítő pontnál úgy éreztem, hogy maradt még bennem energia és jött egy lejtő, így nekiiramodtam 4:20-as (!) tempóval, amit persze nem tudtam folyamatosan fenntartani, már csak azért sem, mert a lejtő után a célig folyamatosan emelkedett az út, így a folyamatos lassulás egészen a célig tartott. Befutáskor már csak 6:00 /km volt a tempó, viszont a jó kis hajrával kiadtam a maradék energiámat és nem úgy fejeztem be, hogy “- na mi van, nem megyünk mégegyet?”

Előzetesen a szintemelkedés, a földút és a délelőtti napsütés miatt úgy becsültem, hogy 2 óra 15 perc körül lesz az időm, ehhez képest egy pazar 2:01:25-öt sikerült összehoznom. A tapasztalatból összeállított utánpótlás (víz, energia, só) azt eredményezte, hogy jó kedvűen értem célba és a célban nem azt kerestem, hogy hová rogyhatok le, hanem állva kifújtam magamat és elmeséltem a feleségemnek és a lányunknak, hogy mi volt, illetve meghallgattam, hogy Bogi milyen jól ment a gyerekfutamon. Csak később ültem le, amikor beültünk egy étterembe ebédelni.

A versenyt egyébként egy 36 éves miskolci srác nyerte (Karlowits-Juhász Tamás) felfoghatatlan 1:24:50-es idővel. Persze úgy látom nem ma kezdte a futást :-) A második helyezettre néhány másodperc híján negyed órát vert rá!

A pesti srác is nagyon jó időt futott ahhoz képest, hogy sík pályán edzett, az utolsó frissítő pont után, amikor elkezdtem hajrázni, csak másfél perccel maradt le tőlem.

1-2 ember kivételével látszólag senki sem vitt magával semmit a versenyre, amit nem igazán értek egy ekkora távnál, de végülis biztos meg lehet csinálni  frissítő pontokon felvett szőlőcukorral és vízzel is, csak akkor meg kell állni, ami szerintem nagyobb veszteség, mint ami hátrány származik a magammal “cipelt” plusz súlyból.

A magammal vitt cuccokból egy energiaszeletet ettem meg a rajt előtt kb. negyed órával, majd a másodikat olyan 9 km környékén. Magnéziumból egyet 8 km-nél és mégegyet 15 km-nél. Sókapszulából egyet rajt előtt és egyet féltáv felé. Kevés izotóniást ittam rajt előtt, majd a féltávnál levő frissítő pontig elszürcsöltem majdnem fél liter vizet, itt megtöltötték a palackomat és az utolsó frissítő pontig megint majdnem kifogyott, ahol még félig kértem tankolni a kutas lánytól. Igazából már hülyeség volt megállni, mert a maradékkal már simán kihúztam volna a célig és ha nem állok meg, akkor az is jelentett volna vagy fél percet. A két banán és a gél hazajött érintetlenül.

 Hazaérkezés után a zuhanyozásnál 3 dolog derült ki:

- visszér oké, nem duzzadt, nem fáj, olyan, mint volt

- mellbimbó: olyan 14km táján éreztem, hogy a mellbimbóimat dörzsöli a felső, nem véreztek, csak annyira lettek érzékenyek, hogy érezzem, hogy vannak. (szóval megintcsak azt gondolom, hogy lehet le kellene ragasztani őket...) A zuhany melegvíze szinte nyugtatóan hatott rájuk, amíg nem kaptak egy kis tusfürdőt. Na attól lett igazán fájdalmas :-) De mára (másnapra) már nem is érzem őket, szóval oké.

- a fenekemet (farpofák belső fele) szintén kidörzsölte a futónadrág, azt még ma reggel is éreztem

Most már biztosra veszem, hogy a kiizzadt só miatt van a dörzsölés. Amikor a fekete nadrág belül halványszürke a sótól, akkor az már jelent valamit. Mit csináljon szegény, a nedvességet kivezeti, ez a dolga, a víz elpárolog, a só ottmarad, ha meg a textília dörzsölődik a bőrön, akkor egy smirgli lesz belőle.

Olyan tökéletes ruha meg valószínűleg nincs, ami ne akarna mocorogni a bőrön.

Szóval jó volt, szép volt, jól sikerült és az benne a jó, hogy sosem tudom lekövetni a fejlődést, mert a sebesség is javulgat folyamatosan picikkel, de a táv meg szintén növöget, így nincs olyan, hogy azonos táv kétszer és látnám, hogy verseny körülmények között mennyivel vagyok gyorsabb :-)

 Csak napló jelleggel: most járok 450km-nél a kezdetek óta.

Nade majd a Barátság maratonon, ahol lesz mégegy félmaratonom hamarosan. (ott meg alig lesz szintemelkedés, úgyhogy ehhez képest remélem rakéta leszek :-)

- Idesapám! Mi lesz ebből?

- Ebből? Félmaraton, ha el nem baszom... :-)